Új pedagógusok a Harrerban II. - Interjú Ágoston Melinda tanárnővel
Milyen érzés fogadta, amikor először bejött az iskolába?
Még a 2018-as nyár elején jöttem először. Tetszettek a tágas terek a folyosón. Tetszett a modern
világítás. (Ti már néztetek felfelé a folyosón, és megnéztétek, hogy milyen remek, nem hétköznapi
csillárok vannak ebben az iskolában?) Tetszett, hogy a folyosókon van hova leülniük a
gyerekeknek, ahol a szünetekben cimborálhatnak, beszélgethetnek, kuckósodhatnak.
Tetszett a faliújságokon a rengeteg büszkesége az iskolának. Vagyis inkább az, hogy ebben az
iskolában jól láthatóan örülnek egymás sikereinek.
Az az érzés fogott el, hogy ha már egyszer elkerülhetetlen az iskolába járás (hiszen kötelező), akkor
itt, a Harrerban legalább jó diáknak lenni.
Az egyetlen, amit sajnáltam, sajnálok, hogy nagyon pici az udvar, ahol a gyerekek szabadon, de
biztonságban játszhatnak, futkoshatnak. De hát ez olyan adottság, amin nem lehet változtatni.
Mit mondott volna az első napon (amikor idejött) az iskoláról, az osztályról? Mit gondolt az osztályról?
Vidám, jó kedélyű, barátságos osztály a 7.b.
Jó-e ebben az iskolában tanítani?
Igen. Eddig három másik iskolát ismertem meg és ezzel a tapasztalattal azt látom, azt érzem, hogy
igen, jó itt tanítani. Az itt levő tanítók, tanárok nem csupán munkahelynek tekintik az iskolát, ahová
bemegy a dolgozó, letöiti a munkaidejét aztán siet elmenni onnan. Ehelyett az itteni tanárok
szeretettel, figyelemmel és gondoskodással fordulnak az ide járó diákok felé, fontosak a számukra a
gyerekek és szeretnek tanítani.
Milyen az osztályközösség?
Erről leginkább a közösségbe tartozó gyerekek tudnának mesélni.
Én azt látom, hogy - mint ahogy a legtöbb közösségben, ahol sokan sok időt töltenek el az emberek
egymás társaságában, és ráadásul olyan társaságban, amit nem maguk választottak, hanem készen
kaptak és nem tudnak rajta változtatni - itt is kialakulnak baráti és nem igazán baráti kapcsolatok.
Szerencsére senki nincsen teljesen egyedül.
Vannak kisebb és nagyobb társaságok, akik szorosabban kötődnek egymáshoz. De komolyabb
ellenségeskedések, egymásnak feszülések nincsenek. Jól tud együttműködni az osztályközösség, ha
kell, a közös feladatba mindenki egyformán beleáll. És még arra is van időnk, hogya következő
másfél év alatt, a 8. osztály végéig azok is megláthassák egymásban az értékest, az érdekeset, akik
eddig nem néztek egymásra ilyen szemmel.
Milyenek a tanárok?
Nagyon segítőkészek velem és egymással is. Kedvesek, barátságosak. A tanáriban mindig jó a
hangulat, rengeteget viccelünk egymással. Eddig nem akadtam olyan problémába, amit ne tudtunk
volna elrendezni magunk között.
Van a tanárok között egy csapatépítő törekvés. Közös programokat közös sportolást,
beszélgetéseket szerveznek egymásnak, egymással. Ez mindig nagyon értékes, remekül javítja a
hangulatot egy munkahelyi közösségben.
Mi volt jó és rossz az iskolában az első napon?
Gondolom, az első tanítási napot értitek ez alatt.
Jó volt, hogy tudtam: új, izgalmas helyzetekbe fogok kerülni. Bíztam abban, hogya korábbi
iskolámnál sokkal jobban fogom érezni magam.
Rossz élményre nem emlékszem. A tanítás kezdetét megelőző héten nagyon sokat küszködtünk az
órarend összerendezésével. Akkor ugyan tartottam attól, hogy problémák, nehézségek lesznek, de
ebben is olyan, egymást segítő szándékokat tapasztaltam, amit szívet melengető volt látni, átélni.
Kedvesek-e az emberek?
Igen, nagyon. Az előző iskolámmal, munkahelyemmel összehasonlítva, hatalmas a különbség.
Persze, a felnőttek életében mindig adódnak nehézségek, a magánéletükben kisebb-nagyobb
gondok, de itt mindenki igyekszik derűsen fordulni a másikhoz. Illetve, ha látjuk, hogy valakinek
problémája adódik, akkor a többiek szavakkal vagy tevőlegesen is támogatást nyújtanak annak,
akinek erre van szüksége.
Mi az, ami furcsa vagy újdonság?
Húúú, elég sok minden. A saját területemen például az, hogy első és második osztályban együtt
tanítunk rajzot és informatikát a tanító nénivel és az informatika tanárral, magyarul és angolul is.
Aztán a felső tagozaton az emelt óraszámú angolos csoportnál össze kell dolgoznunk az anyanyelvi
tanárral, ilyenben sem volt korábban részem.
De az alsó tagozaton használt angol tankönyvek is mind újak, nem ismertem, nem tanítottam még
belőlük korábban.
Aztán persze az itteni iskolai szokások, ünnepek is mind-mind újdonság nekem.
Nem is beszélve arról, hogy kb. 130 gyereket kell megismernem, a nevüket megtanulnom (ha csak
szigorúan azokat tekintem, akiket én magam tanítok) és ha jól számolom, legalább 50 kollégát is.
A legnagyobb újdonság azonban számomra az, hogy először van osztályom, most először lettem
osztályfőnök. Igyekszem ebbe a hatalmas kihívásba minden jót, minden tudásomat, a figyelmemet,
a megérzéseimet belerakni.
Szereti az osztályt?
Amikor augusztus végén szóba került a tanáriban, hogy Csilla néni osztályát veszem át, sokan jöttek
oda hozzám és lelkendeztek, hogy örüljek, mert jó kis osztályt kaptam.
Biztosan az osztályomba járó gyerekeknek sem volt könnyű a váltás, ha már megszokták egymást a
korábbi osztályfőnökükkel, de remélem, úgy érzem, sikerül összecsiszolódnunk, megismerni
egymást, közös hullám hosszra kerülnünk az osztállyal.
Én hamar megszerettem a hetedikeseimet. Különösen az tölt el kellemes érzéssel, amikor
négyszemközt beszélgetünk egy-egy gyerekkel, és mesélnek magukról, arról, hogy mi érdekli vagy
milyen probléma foglalkoztatja őket. Olyankor érzem, hogy közelebb tudunk kerülni egymáshoz.
Persze, amikor együtt vannak, akkor olyanok, mint egy zsák bolha, nyüzsögnek, egymást
túllicitálva viccelődnek, hangoskodnak. De hát vajon ki is számíthat másra egy 13-14 éves
csapatnál...? Örülnek, szeretnek egymás társaságában lenni és ez így van rendjén.
Szeret az osztályban tanítani?
Nagyon szerencsésnek tartom azt a megoldást, hogy az osztályomban mind a két angolos csoportot
tudom tanítani. Hiszen így a hét több napján is találkozom minden gyerekemmel. Látom őket, meg
tudom kérdezni, hogy mire van éppen szükségük. EI tudják mondani, ha öröm vagy bánat érte őket,
vagy ha valamiben a segítségemet kérik.
Igen, szeretek angolt tanítani mindkét csoportban.
Mi volt eddig a legjobb és a legrosszabb az iskolában?
Nem volt kiemelkedően jó dolog, rossz pedig, amit ne lehetett volna megbeszélni és megoldani,
egyáltalán nem.
Kisebb-nagyobb jó élmények teszik örömtelivé a dolgos napjainkat. És én megszállottan gyűjtöm,
őrzöm a jó élményeket.
Miért jött pont ebbe az iskolába?
Az előző iskolámból el akartam jönni. Az egyik ide, a Harrerbe járó gyermeknek az édesanyjával
nagyon jó kapcsolatom van. Beszélgetéseink alatt szóba kerültek a terveim és biztatott, hogy
nézzem meg az iskolájukat, beszéljek az igazgató nénivel, ő nagyon örülne, ha ide jönnék tanítani.
Meg is tettem, amit javasolt, és mivel kölcsönösen szimpatikusak voltunk egymásnak, íme, most itt
vagyok.
Már volt-e tanár vagy sem? Miért ért ennyire a tanításhoz?
Angol-orosz szakos tanárként szereztem meg az első diplomámat. Még az utolsó diákévemben
elmentem tanítani a Bakáts téri iskolába. A tanév végére úgy éreztem, hogy én soha többet nem
fogok iskolában tanítani.
A következő években többféle nyelviskolában tanítottam mindenféle korosztályt:
óvodásokat, iskolás gyerekeket és felnőtteket is. Szerettem ezt a munkaformát.
Aztán egy időre szögre akasztottam a tanítást, más munkáim lettek.
A gyerekeim megszületése után újból visszatértem a tanításhoz, angol órákat tartottam és
korrepetáltam egyéni vagy 2-3 fős csoportokat. Aztán ismét, immár harmadszor is tanulni vágytam,
egyetemista lettem, elvégeztem a nyelvtanári mesterképzést. De ez az én múltam egy másik
interjúnak lenne a témája.
Mindenesetre nagyon szeretek tanítani, szeretek gyerekek között lenni. Számomra hatalmas öröm
látni a fejlődést, az értelem növekedését, az érzelmek változását a gyermekekben, a folyamatosan
bonyolódó majd kisimuló társas kapcsolatokat. Látni, hogy hogyan alakul, merre vezet az útjuk és
hogy ebben hol van az én helyem, mit tudok én hozzátenni, hogy a gyerekek, akiknek a sorsa
kapcsolódik az enyémmel, minél boldogabbak lehessenek, alakítani tudják a saját jelenüket,
jövőjüket, célokat találhassanak maguknak és el tudják kezdeni megvalósítani azokat.
Csikós Viktória, Perlaki Adél 7.B
Még a 2018-as nyár elején jöttem először. Tetszettek a tágas terek a folyosón. Tetszett a modern
világítás. (Ti már néztetek felfelé a folyosón, és megnéztétek, hogy milyen remek, nem hétköznapi
csillárok vannak ebben az iskolában?) Tetszett, hogy a folyosókon van hova leülniük a
gyerekeknek, ahol a szünetekben cimborálhatnak, beszélgethetnek, kuckósodhatnak.
Tetszett a faliújságokon a rengeteg büszkesége az iskolának. Vagyis inkább az, hogy ebben az
iskolában jól láthatóan örülnek egymás sikereinek.
Az az érzés fogott el, hogy ha már egyszer elkerülhetetlen az iskolába járás (hiszen kötelező), akkor
itt, a Harrerban legalább jó diáknak lenni.
Az egyetlen, amit sajnáltam, sajnálok, hogy nagyon pici az udvar, ahol a gyerekek szabadon, de
biztonságban játszhatnak, futkoshatnak. De hát ez olyan adottság, amin nem lehet változtatni.
Mit mondott volna az első napon (amikor idejött) az iskoláról, az osztályról? Mit gondolt az osztályról?
Vidám, jó kedélyű, barátságos osztály a 7.b.
Jó-e ebben az iskolában tanítani?
Igen. Eddig három másik iskolát ismertem meg és ezzel a tapasztalattal azt látom, azt érzem, hogy
igen, jó itt tanítani. Az itt levő tanítók, tanárok nem csupán munkahelynek tekintik az iskolát, ahová
bemegy a dolgozó, letöiti a munkaidejét aztán siet elmenni onnan. Ehelyett az itteni tanárok
szeretettel, figyelemmel és gondoskodással fordulnak az ide járó diákok felé, fontosak a számukra a
gyerekek és szeretnek tanítani.
Milyen az osztályközösség?
Erről leginkább a közösségbe tartozó gyerekek tudnának mesélni.
Én azt látom, hogy - mint ahogy a legtöbb közösségben, ahol sokan sok időt töltenek el az emberek
egymás társaságában, és ráadásul olyan társaságban, amit nem maguk választottak, hanem készen
kaptak és nem tudnak rajta változtatni - itt is kialakulnak baráti és nem igazán baráti kapcsolatok.
Szerencsére senki nincsen teljesen egyedül.
Vannak kisebb és nagyobb társaságok, akik szorosabban kötődnek egymáshoz. De komolyabb
ellenségeskedések, egymásnak feszülések nincsenek. Jól tud együttműködni az osztályközösség, ha
kell, a közös feladatba mindenki egyformán beleáll. És még arra is van időnk, hogya következő
másfél év alatt, a 8. osztály végéig azok is megláthassák egymásban az értékest, az érdekeset, akik
eddig nem néztek egymásra ilyen szemmel.
Milyenek a tanárok?
Nagyon segítőkészek velem és egymással is. Kedvesek, barátságosak. A tanáriban mindig jó a
hangulat, rengeteget viccelünk egymással. Eddig nem akadtam olyan problémába, amit ne tudtunk
volna elrendezni magunk között.
Van a tanárok között egy csapatépítő törekvés. Közös programokat közös sportolást,
beszélgetéseket szerveznek egymásnak, egymással. Ez mindig nagyon értékes, remekül javítja a
hangulatot egy munkahelyi közösségben.
Mi volt jó és rossz az iskolában az első napon?
Gondolom, az első tanítási napot értitek ez alatt.
Jó volt, hogy tudtam: új, izgalmas helyzetekbe fogok kerülni. Bíztam abban, hogya korábbi
iskolámnál sokkal jobban fogom érezni magam.
Rossz élményre nem emlékszem. A tanítás kezdetét megelőző héten nagyon sokat küszködtünk az
órarend összerendezésével. Akkor ugyan tartottam attól, hogy problémák, nehézségek lesznek, de
ebben is olyan, egymást segítő szándékokat tapasztaltam, amit szívet melengető volt látni, átélni.
Kedvesek-e az emberek?
Igen, nagyon. Az előző iskolámmal, munkahelyemmel összehasonlítva, hatalmas a különbség.
Persze, a felnőttek életében mindig adódnak nehézségek, a magánéletükben kisebb-nagyobb
gondok, de itt mindenki igyekszik derűsen fordulni a másikhoz. Illetve, ha látjuk, hogy valakinek
problémája adódik, akkor a többiek szavakkal vagy tevőlegesen is támogatást nyújtanak annak,
akinek erre van szüksége.
Mi az, ami furcsa vagy újdonság?
Húúú, elég sok minden. A saját területemen például az, hogy első és második osztályban együtt
tanítunk rajzot és informatikát a tanító nénivel és az informatika tanárral, magyarul és angolul is.
Aztán a felső tagozaton az emelt óraszámú angolos csoportnál össze kell dolgoznunk az anyanyelvi
tanárral, ilyenben sem volt korábban részem.
De az alsó tagozaton használt angol tankönyvek is mind újak, nem ismertem, nem tanítottam még
belőlük korábban.
Aztán persze az itteni iskolai szokások, ünnepek is mind-mind újdonság nekem.
Nem is beszélve arról, hogy kb. 130 gyereket kell megismernem, a nevüket megtanulnom (ha csak
szigorúan azokat tekintem, akiket én magam tanítok) és ha jól számolom, legalább 50 kollégát is.
A legnagyobb újdonság azonban számomra az, hogy először van osztályom, most először lettem
osztályfőnök. Igyekszem ebbe a hatalmas kihívásba minden jót, minden tudásomat, a figyelmemet,
a megérzéseimet belerakni.
Szereti az osztályt?
Amikor augusztus végén szóba került a tanáriban, hogy Csilla néni osztályát veszem át, sokan jöttek
oda hozzám és lelkendeztek, hogy örüljek, mert jó kis osztályt kaptam.
Biztosan az osztályomba járó gyerekeknek sem volt könnyű a váltás, ha már megszokták egymást a
korábbi osztályfőnökükkel, de remélem, úgy érzem, sikerül összecsiszolódnunk, megismerni
egymást, közös hullám hosszra kerülnünk az osztállyal.
Én hamar megszerettem a hetedikeseimet. Különösen az tölt el kellemes érzéssel, amikor
négyszemközt beszélgetünk egy-egy gyerekkel, és mesélnek magukról, arról, hogy mi érdekli vagy
milyen probléma foglalkoztatja őket. Olyankor érzem, hogy közelebb tudunk kerülni egymáshoz.
Persze, amikor együtt vannak, akkor olyanok, mint egy zsák bolha, nyüzsögnek, egymást
túllicitálva viccelődnek, hangoskodnak. De hát vajon ki is számíthat másra egy 13-14 éves
csapatnál...? Örülnek, szeretnek egymás társaságában lenni és ez így van rendjén.
Szeret az osztályban tanítani?
Nagyon szerencsésnek tartom azt a megoldást, hogy az osztályomban mind a két angolos csoportot
tudom tanítani. Hiszen így a hét több napján is találkozom minden gyerekemmel. Látom őket, meg
tudom kérdezni, hogy mire van éppen szükségük. EI tudják mondani, ha öröm vagy bánat érte őket,
vagy ha valamiben a segítségemet kérik.
Igen, szeretek angolt tanítani mindkét csoportban.
Mi volt eddig a legjobb és a legrosszabb az iskolában?
Nem volt kiemelkedően jó dolog, rossz pedig, amit ne lehetett volna megbeszélni és megoldani,
egyáltalán nem.
Kisebb-nagyobb jó élmények teszik örömtelivé a dolgos napjainkat. És én megszállottan gyűjtöm,
őrzöm a jó élményeket.
Miért jött pont ebbe az iskolába?
Az előző iskolámból el akartam jönni. Az egyik ide, a Harrerbe járó gyermeknek az édesanyjával
nagyon jó kapcsolatom van. Beszélgetéseink alatt szóba kerültek a terveim és biztatott, hogy
nézzem meg az iskolájukat, beszéljek az igazgató nénivel, ő nagyon örülne, ha ide jönnék tanítani.
Meg is tettem, amit javasolt, és mivel kölcsönösen szimpatikusak voltunk egymásnak, íme, most itt
vagyok.
Már volt-e tanár vagy sem? Miért ért ennyire a tanításhoz?
Angol-orosz szakos tanárként szereztem meg az első diplomámat. Még az utolsó diákévemben
elmentem tanítani a Bakáts téri iskolába. A tanév végére úgy éreztem, hogy én soha többet nem
fogok iskolában tanítani.
A következő években többféle nyelviskolában tanítottam mindenféle korosztályt:
óvodásokat, iskolás gyerekeket és felnőtteket is. Szerettem ezt a munkaformát.
Aztán egy időre szögre akasztottam a tanítást, más munkáim lettek.
A gyerekeim megszületése után újból visszatértem a tanításhoz, angol órákat tartottam és
korrepetáltam egyéni vagy 2-3 fős csoportokat. Aztán ismét, immár harmadszor is tanulni vágytam,
egyetemista lettem, elvégeztem a nyelvtanári mesterképzést. De ez az én múltam egy másik
interjúnak lenne a témája.
Mindenesetre nagyon szeretek tanítani, szeretek gyerekek között lenni. Számomra hatalmas öröm
látni a fejlődést, az értelem növekedését, az érzelmek változását a gyermekekben, a folyamatosan
bonyolódó majd kisimuló társas kapcsolatokat. Látni, hogy hogyan alakul, merre vezet az útjuk és
hogy ebben hol van az én helyem, mit tudok én hozzátenni, hogy a gyerekek, akiknek a sorsa
kapcsolódik az enyémmel, minél boldogabbak lehessenek, alakítani tudják a saját jelenüket,
jövőjüket, célokat találhassanak maguknak és el tudják kezdeni megvalósítani azokat.
Csikós Viktória, Perlaki Adél 7.B
Megjegyzések
Megjegyzés küldése